Megint: Monori, Székely B.*

Szeretem ezt a könyvhét utáni duruzsolást, ahogy a friss könyvekről megindulnak a pletykák, az olvasói pletyusok. Személyes alkatomnál fogva én a jó híreket szeretem, de az emberi alkatomnak megfelelően mámorosan szippantok a szakmai csődökről szóló híradásokba vagy a puszta rosszindulatúságba. (Te jó ember vagy, szokta mondani X., ha már nagyon rosszakat gondol rólam… Még sosem válaszoltam neki: Te is. Nyilván én így gondolok róla rosszat. Föltéve, de meg nem engedve. – Beszámoló egy barátságról.)

Most épp nem olvasok kortárst, én magyar nemes vagyok. Épp nem olvasom Darvasit, és valaki lelkesen meséli, hogy noha őt nem lelkesítették a folyóiratközlések, de a könyv így egyben elkapta, húzza, nem ereszti, örvénylik, ahogy egy nagy regényhez illik; másvalaki a Nádas-esszékért rajong, hogy harminc év páratlan következetessége milyen magától értődőn „összeállít” egy könyvet; és a Márton-esszék!, milyen az, amikor egy író olvas, pontosabban annyit olvas, pontosabban mindent olvas! (És az a gyünyürű borító, tenném hozzá elcsukló hangon.)

Megint más Nyerges András új „szúrópróbáit” bókolja: mennyi tudás, olvasottság, ízlés van ezekben a látszólag szokványos Magyar Hírlap-cikkekben, mennyi emlékezés és emlékeztetés, történelmi és irodalmi anekdota és párhuzam; amit az ember egyszer leírt, fejszével sem vághatja ki többé, idézi Mikszáthot Nyerges és idézi sokak fejére – izgalmas kis (magyar) könyv. (Megtalálván magamat a névmutatóban, legott láttam tárgyszerűen: mennyi tudás, olvasottság, ízlés…)

Tudnám folytatni, nem folytatom; az esetlegességnek is van határa.

Nem 1 könyv, hanem 1 színi előadás, egy „színészet”, amire ezúttal fölhívnám a figyelmet. Ezúttal megint, mert mint mindig, nagy hívük vagyok, a Monori–Székely B.-színháznak.

Mikor először láttam őket ebben a Szentkirályi utcai pincében játszani, akkor arról (is) kellett gondolkodnom, hogy mi is ez, kicsodák micsodát csinálnak. Se alany, se állítmány, bővítményekről nem is szólva. Mondat meg mégis van! Pincében vagyunk, de nem pinceszínház ez, nincs is már ilyen (abban a régi Stúdió K-s értelemben), nincs föld alatt, nincs föld felett, vagy ha van, nincs rajta mit tűnődni, tünedezni.

Most eltelt egy kis idő, és ők új produkcióval álltak elő. Új estével. Hoztak nekünk egy estét. Bátrak és becsületesek tehát.

Van az a vicc, a vége, hogy ez akkor vagy valami, vagy mén valahová. Ez a színház nem mén sehová, ez valami. Úgy látom, évek óta ugyanaz. Miközben minden más. Ha tetszik, „mi” vagyunk mások. Ma többé-kevésbé minden a szórakoztatásról szól, ez a fősodor, lachen und lachen lassen, a leben nem téma. Túlzok, de van miből túloznom. Hol vannak már a szigorú off-off színházak! A látványosság, a spektákulum vagy durvábban: a fogyaszthatóság elve minden művészeti ágba betette a lábát. Van, akinek ez nem árt, van, akinek megalkuvást hoz, ami árt. Ez van, ezzel kezd – ki ezt, ki azt.

Mindez fordítható hőseink ellen, a színház különösen környezetérzékeny, jelenérzékeny, mostérzékeny, hogyhogy valaki nem mén az idővel. Ha a színház nem tudja, hol van, az valóban baj. Ez rögtön megmutatkozik: unalmas lesz. (Egyébként ez is divatfüggő, az, hogy mennyit bír, akar bírni a néző, az olvasó. Manapság nem nagyon szereti, ha vegzálják, ha dolgoztatják. Szórakoztass, mondja, majd meglátjuk, mire jutol. Jutol: gőgös, így rossz tréfa, mert azt sugallja, a néző tahó. De nem. A néző néző.)

Monori Lili és Székely B. Miklós nem figyel az igények változására, már ez önmagában hősies. Engem ez a hősiesség hidegen hagy. Az a következetes művészi hősiesség azonban nagyon is érdekel, lefegyverez és tiszteletet ébreszt bennem, amelyet itt évek óta látni, a munka, mely csak avval foglalkozik, ami őt érdekli, ami neki fontos, s amely kompromisszum nélkül teszi föl újra meg újra ugyanazokat a kérdéseket, mi a test?, mi a megszólalás?, mi a mondat?, mi a jelenlét?

Tudván tudják, csak az a történet elmesélhető, melyet már ismerünk. Kizárólag újramesélés létezik. Ha. Macbeth ismert történetét látjuk. Illetve nem látjuk, most éppen Macbethet nem látjuk. Monumentális középkori ember, írja róla Szerb Antal. Őt nem látjuk, ő az, akit nem látunk.

De nem arról szól az este, hogy „ma már” nem lehet egy történetet elmondani. Ezen már túl vagyunk, ha nem lehet, nem lehet, egyébként is, van, amikor lehet, s van, amikor nem lehet. Van egy tér, emberek, állatok, fény, por. És van egy ajánlat: a Macbeth. Mindkettő valóságos, ez Monoriék nagy tudása. Valóságos a tér, valóságos a fikció, vagyis valóságos a színház.

A fikció nem segítőkész, mogorva, takarékos (modern). Királyt látunk és királynét, ott a korona, csálén, papírból. Ha király, akkor már túl vagyunk az első ölésen; halljuk is: De ki hitte volna, hogy az öregembernek még ennyi vére van? Családi történet a Macbeth, az asszony nagyon akarja, a férfi férfi, neki akarni kell. Férfi vagy?, kérdi itt (is) Lady Macbeth. Macbeth öl, ez a mestersége: egész este erre kell gondolnunk.

De hát mit látunk? Egy családot egy (királyi, tyúk-) udvarban. A királyné főz, a király krumplit pucol. A gyerek segít, olykor – finom, gyöngéd jelenet – dallamokat mutogat a szaxofonjával a mamájának. Köztük valódi tyúkok kárálnak, ugrálnak, repdesnek.

Nem metaforákat mutogatnak nekünk. Semmi könnyű párhuzam, semmi olcsó nincsen itt, se a gondolkodásban, se a gesztusokban. Alig ismerünk Macbethékre, de elfogadjuk őket. Noha még csak kísérletet sem tesznek, hogy fölidézzék a történetet s a jellemeket.

De hát minek is, ismerjük őket. Itt már nem fog történni semmi, túl vannak a történeten, túl vannak saját magukon, legföljebb megfő a krumpli. (Megfőtt.) Ám akkor Monori azt mondja, azt a valóságos, magyar mondatot, Budapesten, a nyolcadik kerületben, körülbelül este nyolckor, májusban: Menjetek, nem fontos a rangsor. Tudjuk, ezt tudjuk, ilyet csak a Lady mond. De nem ez a bújócska, ez a ki-ki a tétje a játéknak. Valahogy olyan ez az egész konstrukció, mint mikor a vihar kivágja az ablakot, betör kintről valami vad, fekete szél, betör „a kozmikus kísértethistória, melyet lidércesen világvégi közérzet hat át”, aztán becsukjuk az ablakot, eszegetünk tovább, de mintha…

Igen helyesen nem fejeztem be a mondatot, nincs ilyen szimmetria az estében.

A legszebb aszimmetria a fiatal Horváth Sándor. Ki ő? Egy fiatal skót nemes? Ami biztos: fiatal: tündöklő, ép test az általános pinceleromlottságban. Mellette látszik jól Székely B. borostás, faragott és Monori puha, radikális arca, mindkettőjükében súlyos tudás és tapasztalat.

A vér, a gyilok ott van – itt van – a levegőben. Tudjuk, mire való egy tyúk. Nyissz. Világos, ők a csehovi pisztoly, rutinosan borzongunk is előre. Folytonos kapirgálásuk zene. Ez a darab zenéje, csőrzene. A király elővesz egy kést, illetve elöl van, avval pucolta a krumplit, most akkurátusan tisztogatja vele a fatáblát, készíti elő a rituáléhoz a terepet. Világos. Folyt már valódi vér színpadon, elvileg nincs benne új, de a vér mindig kiszámíthatatlan. Hát jó, meglennénk itt ma este nélküle, de ha lenni kell, legyen. És akkor e kierőszakolt, kellemetlen csúcsponton Macbeth-Laca a zsebébe nyúl és fölállít a táblán: két gombfocicsapatot. Semmi vér: műanyag gombok. És sár és játék. És kezdődik a csatakos csata.

Nekem az utóbbi évek egyik legnagyobb színházi pillanata, drámai, játékos, eleven, röhejes, humoros, egyszeri, szükségszerű. Mikor a néző érezheti: nálánál nagyobbat lát.

Szoktam nézegetni, mért is jó ez a város, Budapest. Mért éppen itt? Például ezért, Monori, Székely B., Horváth és a tyúkok miatt.

Ősszel lesz még néhány előadás.

Aztán majd meg eltelik egy kis idő.